Tillmann, J. A.: A vakfolt hosszú árnya

Sulyok Elemérnek

 Stefan Kibellus der-blinde-fleck

Stefan Kibellus: Der blinde Fleck

„Ha ugyanis az ember egy csillagot szemlél, ezenközben

gyakran szem elől veszít egy másik, szomszédos csillagot.”

 Jean Pecquet levele Edme Mariotte-hoz[1]

 

Pecquet mondata kétségkívül költői, némileg romantikus, sőt szentimentális színezetet sejtet. Ám az irat 17. századi keletkezése, akárcsak a levél egészének nagyon is tárgyszerű közlése – lévén a vakfolt felfedezését publikáló levélváltás része – kizárja az előbbi olvasatot. Mindazonáltal a kijelentésnek tagadhatatlanul van egy erőteljes emfatikus felhangtartománya. A vakfolt felfedezésével ugyan egy körülhatárolt tényállás, a szem biológiai sajátsága vált ismertté, ám e felismerés megrendítette a megismerés elemi szintjéről alkotott felfogást, a látásnak mint feltétlenül érvényes, immanens valóságérzékelésnek az evidenciáját.

A megrendülés keltette felindulás mellett Pecquet levelének részlete a vakfolt felfedezésének messze ható érvényét is szóba hozza. Mert a vakfolt ettől kezdve konkrét és átvitt értelemben egyaránt az emberi észlelés alapvonásaként ismerszik fel. Amennyiben ui. a vakfoltokat az észlelés tágabb távlatában vesszük tekintetbe, akkor a tényleges és a képletes, a konkrét és a metaforikus jelentése egyaránt „belejátszik a képbe”, megismerésünk működésébe.

Vakfoltosságunk felfedezésében az is figyelemreméltó, hogy „kívülről” történt s úgyszólván a véletlennek köszönhető: Edme Mariotte 1688-ban állatok boncolása kapcsán jutott arra a gondolatra, hogy az ember szemében is kell lennie egy pontnak, ahol az idegpályák kilépnek és ott látás nincsen.[2] Majd hozzávetőlegesen lokalizálván a helyet, kísérlete során a saját szemével is érzékelte a látásában mutatkozó hiátust.

A felfedezéshez a megközelítés addigi irányának megváltoztatása, a nézőpont-váltás elengedhetetlen volt, hiszen a vakfolt legfőbb jellemzője éppen az „észrevétlensége”, az, hogy a látórendszerünk „kiegészíti” a kieső területet, elfedi a hiányt. Észleléséhez először távlatot kellett váltani, egy külső nézőpontot kellett felvenni – ez esetben mintegy az állat szemén keresztül kellett rálátni az ember látására –, mert a megszokott perspektívában nem mutatkozik meg, a látómező hiánytalanul összezárul körülötte.

A vakfolt és messzire vetülő árnyéka

Az új tudományos felismerések nóvuma ember léthelyzetét érintő kardinális kérdések esetében általában viszonylagos. Nem jelentenek abszolút újdonságot, hanem többnyire régi belátásokat helyeznek új megvilágításba. A közelmúltban – a kozmológiától az agykutatásig menően – számos olyan kutatási eredmény született, amely a réges-régi, áthagyományozott vagy a közvetlen – tapasztalati, intuitív etc. – tudást támasztja alá. Ezenközben persze a régit új, „külső” nézőpontjánál fogva más távlatban, többnyire meglehetősen bonyolult technikai apparátusok révén, új vonatkozások közepette láttatja. Ezen új meglátások nóvuma abban áll, hogy lehetővé teszik a látást a régire. Láthatóvá teszik addig észrevétlen vonatkozásait, összetettségének újabb összetevőit.

Nem egy esetben ez a látás nem képletesen, hanem szó szerint értendő: a réges-régi belátás a szemünk láttára, képként is megmutatkozik. Azóta, hogy az agykutatás ún. képet adó eljárásaival valós időben követhetővé kezdtek válni a fejünkben zajló folyamatok, magasabb elmeműködésünk tekintetében is belátóbbá váltunk. Láthatjuk, képernyőkön szemlélhetjük, hogy különféle külső hatásokra milyen agyi területek reagálnak növekvő intenzitással. Így például alkalmunk nyílt belátni a recepció oldaláról annak a réges-régi megítélésnek az igazát, mely a zenét tekintette mindennemű művészet mértékének, a művészetnek – lévén, hogy a zene hallgatás során figyelhető meg a legnagyobb kiterjedésű és intenzitású agytevékenység, mely ráadásul mind a két hemiszfériumot igénybe veszi. És a zenére vonatkozóan ez nemcsak a szabály, hanem a kivétel esetében is érvényes, ui. egyetlen esetben, méghozzá a zenekritikus esetében korlátozódik a zenehallgatás kizárólag a baloldali agyféltekére…[3]

Mariotte felfedezése megrendítő volt; a korabeli tudós közösség jó ideig nem is hajlott az elfogadására, áttörésre a 19. század második évtizedében kerül sor.[4]  A vakfolt ténye nem pusztán a látás korabeli koncepcióját rendítette meg, hanem a vizuális észlelés feltétlen megbízhatóságáról alkotott hallgatólagos feltevést, a köznyelvben „hiszem, ha látom” kifejezéssel illetett evidenciát. A látás igazságérvényével kapcsolatos kétely a zsidó, illetve keresztény – teológiai és filozófiai – gondolkodás folytán a nyugati kultúra egyik alaphangja, amely koronként hol erőteljesebben, hol alig hallhatóan van jelen. Ez abból ered, hogy „a valóság átélésének legfontosabb érzékelési módja a héberek számára a hallás – így Thorleif Boman: A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése című könyvében[5] – , a görögök számára pedig a látás.” Ám a látással kapcsolatos szkepszis nem egyszerűen a látható meglátását illető észlelési képességek iránti kételyből fakad, hanem a valóság látható és láthatatlan összetevőiről alkotott tudásból.

A világ teljességének ábrázolhatatlansága, a mindennemű reprezentáció és a reprezentált közti „résről” való tudás az istenábrázolás, a képtilalom egyik motívuma. Pál látás-kritikája – mi szerint „tükör által homályosan látunk” – is erre vonatkozik, nem a látás, ill. tükörkép tökéletlenségére.[6] Közel kétezer évvel később, a modern művészetben ezt a belátást Paul Klee fogalmazza újra – mintegy a látás relativititás-elméletének alapformulájaként –, azt írván, hogy „nyilvánvalóvá válik a látható dolgok relativitása és eközben kifejezésre jut a hit, hogy a látható a világegészhez vetve csak elszigetelt példa és hogy más igazságok vannak látens többségben.” [7]

A vakfolt felfedezésével az is nyilvánvalóvá vált, hogy legfőbb észlelőszervünk, a látás – minden látszat ellenére – nem folytonos, hanem szakadásos.[8] Az észlelésben jelenlévő szakadás nem egyedülálló hiányossága megismerő képességeinknek. Az észlelés e jellemzője az észnek is sajátja: a magasabb elmeműveletek rendszerében is van mindig egy „vakfolt”, egy „lyuk”, egy szakadás a logikai kontinuumban.

 

A piramis csúcsának hiánya

A filozófiában ezt a szakadást Mariotte kortársa, Leibniz fogalmazta meg, felvetvén az ésszerű megalapozás, a racionalitás legradikálisabb kérdését: „miért van egyáltalán valami, s nem sokkal inkább semmi?”[9] Lévén, hogy a világmindenségben minden racionális, csak éppen a léte (létrejötte, létezése) nem: hogy van egyáltalán valami, az nem következik semmiből. Sőt, sokkal inkább semmi következik – vagy, ahogy Leibniz írja – : a „ semmi ugyanis egyszerűbb és könnyebb, mint a valami.” [10]

Jóllehet Leibniz matematikusként sem volt éppen jelentéktelen, a matematikában meglévő „vakfolt” belátására csak jó kétszáz évvel később, Gödelnek köszönhetően kerül sor. 1931-ben publikált nemteljességi tétele a vakfolt felfedezéséhez hasonló nagyságrendű fordulattal járt a matematikában. Míg azonban Mariotte felfedezése minden előzmény nélküli volt, a korszak gondolkodásában, csakúgy mint matematikájában, határozott előjelei voltak. Az előbbire példa Robert Musil, aki regényhősét jellemezvén ezt írja: „Törless (…) valóságos mániákus módjára mindig csak olyasmit választott kérdése tárgyául, ami, hogy úgy mondjam, hézagot sejtet gondolkodásunk kauzalitásában.”[11] A matematikában pedig a Georg Cantor halmazelmélete által felvetett problémakör sejtette a hézagot gondolkodásunk kauzalitásában.[12]

A Gödel-tétel azt mondja ki, hogy „minden ellentmondásmentes, a szám fogalmát tartalmazó és áttekinthető axiómarendszerben megfogalmazható olyan igaz állítás, amely a rendszer eszközeivel nem bizonyítható (és persze nem is cáfolható)” [13].

A matematika e „vakfoltjának” felismerése még Mariotte felfedezésénél is messze hatóbb következményekkel járt. A racionalitás korábbi koncepciói ugyanis a matematikát tekintették végső referenciának, ennek „kilyukadásával” a racionalitás alapja, illetve univerzális igénye vált kérdésessé. Ezért a Gödel tételt „sokan úgy tekintették, mint Isten létezésének a régóta keresett logikai bizonyítékát. – mondja Mérő László matematikus – Végül is minden isten létezésére vonatkozó érv ősidőtől fogva valamiképpen a piramis csúcsának a hiányára épül. Arra, hogy van például fejlődés, felül az ember, de nincs csúcsa a piramisnak. Ebben az esetben viszont matematikai bizonyíték van arra, hogy a piramisnak nincs és nem is lehet a mi emberi értelmünkben vett csúcsa. (…) Akárhogyan építünk egyre bonyolultabb, szebb és igazabb elméleteket, a piramisnak nincs csúcsa: mindegyikben elkerülhetetlenül található lesz olyan ’gödeli’ állítás, amely se nem bizonyítható, se nem cáfolható, pedig igaz. Ez természetesen nem istenérv, legfeljebb egy továbbfejlesztett változata Kant és mások korábbi érveinek, viszont érv amellett, hogy nincs ’a’ matematika, amely ’a’ természet könyvének ’a’ nyelve.” [14]

Ám az axiómáink rendszerében felelhető „lyuk”, a rendszerből kivezető állítás ettől még nem vált a határtalan szkepszist igazoló tétellé, a megismerés lehetetlensége mellett szóló végső érvvé: „Tekintettel arra, hogy az értelem számára a matematika nem tud olyan modellként szolgálni, melyben kevésszámú tételből kiindulva konzisztens építményt lehetne emelni, amely még saját igaz voltát is bizonyítaná, az értelem arra kényszerül, hogy különösen körültekintően kezelje a konzisztenciára, ellentmondásmentességre és az igazság bizonyítására irányuló igényeit.” [15] A matematikában a körültekintés arra a belátásra vezetett, hogy „az igazság csak egyre gazdagabb logikai rendszerek szakadatlanul bővíthető sorával írható le teljesen” (Surányi László).[16]

Ezek a felismerések a látás révén történő megismerésre vonatkoztatva is érvényesek: a vakfoltjainkról tudva ugyan még nem válunk „színről színre” látóvá, de nagyobb lehetőségünk nyílik az igazság „egyre gazdagabb, szakadatlanul bővíthető” belátások révén történő megközelítésére. Annál is inkább, mivel „létezik már a metafora funkciójának kognitív elmélete. – írja Detlef Linke agykutató – Ez annak elfogadására hajlik, hogy amennyiben a mentális képek eltolódnak, akkor az agyban a kognitív folyamatok új összefüggésbe kerülnek, és ezáltal új, talán gyümölcsözőbb műveleteket és algoritmusokat indítanak el.”[17]

A kultúrák vakfoltjai

A vakfolt paradigmája nemcsak a szervi és a személyes érzékelés, hanem a kollektív, kulturális észlelésre is érvényes. E tekintetben a kulturális antropológia számos adalékkal szolgál. A látás kulturális meghatározottsága, az észlelési mintázatok éles különbözősége, azaz a vakfoltosság „metakulturális” mibenléte az antropológia felismerések sokasága nyomán nyilvánvalóvá vált. „Az írástudó társadalmaknak nem könnyű megérteniük, hogy az írni-olvasni nem tudók miért nem képesek három dimenzióban vagy perspektívában látni. Mi feltételezzük, hogy ez a látás normális módja, és a fényképek vagy filmek nézéséhez nem szükséges gyakorlás.” – összegzi a modern, médiumokhoz szokott európai és az archaikus kultúrák észlelésének különbözőségéből eredő problematikát McLuhan A Gutenberg-galaxisban.[18] Ennek érzékeltetésére idéz egy eklatáns példát, John Wilson angol antropológus beszámolóját egy, a 20. század közepén Fekete-Afrikában levetített egészségügyi felvilágosító film recepciójáról: „ Egy egészségügyi felügyelő mozgóképet készített, nagyon lassú technikával arról, ami egy primitív afrikai falu rendes háztartásában követelmény volna: a pocsolyák megszüntetéséről, az üres konzervdobozok összeszedéséről és eltakarításáról, és így tovább. Ezt a filmet bemutattuk egy közönségnek és megkérdeztük, hogy mit láttak, mire azt mondották, hogy láttak egy csirkét, egy baromfit, és mi nem is tudtuk, hogy baromfi volt a filmen. Ezért gondosan, kockáról kockára átnéztük a filmet a baromfi miatt. Valaki megriasztott egy tyúkot, és az elrepült jobb oldalra a kép alsó részén. Ez volt minden, amit láttak. A többi dolgot, amit emberünk remélt, hogy észre fogják venni, egyáltalán nem érzékelték, s amire ők felfigyeltek, az volt, amiről mi nem is tudtuk, hogy a filmen van, egészen addig, amig aprólékosan meg nem vizsgáltuk. Miért? Mindenféle teóriákat dolgoztunk ki. (…) A film körülbelül öt percig tartott. A csirke egyetlen másodpercre jelent meg benne. (…) de a valóban érdekes az volt, hogy nem értették meg a történet egészét, és a tény az, amire később jöttünk rá, hogy nem látták a teljes képet – csak a kép részleteit.”[19]

Ez a történet, akárcsak számtalan hasonló antropológiai beszámoló, nem pusztán azt mutatja, hogy észlelési mezőnkben vakfoltok vannak, hanem, hogy számos, konkrét és képletes esete folytán mintegy vakfoltokkal pettyezett. Ezért mondható el – Georg Spencer-Brown némileg radikális megfogalmazásában – , hogy „existence is a selective blindness.”[20]

vakfolt zebras

MEGJELENT: 2000, 2011. június;

Simon T. László (szerk.) Utolérnek téged a szavak Pannonhalma, Bencés, 2011.

COPYRIGHT Tillmann, J. A.


[1] Peter Bexte: Blinde Seher. Die Wahrnehmung der Wahrnehmung in der Kunst des 17. Jahrhunderts, Dresden, Verlag der Kunst, 1999. 197.o.

[2] U.o.

[3] Detlef Linke: Ezredvégi Beszélgetés, http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/linke.html 2010. december 6.

[4] P. Bexte i.m. 35.o.

[5] Thorleif Boman: A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése. Budapes, Kálvin Kiadó,1998. 103.

[6] A metaforikus megállapításban szereplő tükörhomály a korabeli fémtükrökre vonatkozik.

[7] Paul Klee: Alkotói vallomás, http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/Klee/Alkot.html, 2010. december 2.

[8] Az agy, a komputer működéséhez hasonlóan, a hiányzó adatokat a környezőek alapján kiegészíti, mintegy interpolálja.

[9] G.W.Leibniz: A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei. 7. (Endreffy Zoltán fordításának felhasználásával) In Válogatott filozófiai írásai. Budapest, Gondolat Kiadó,1986. 298.

[10] Uo.

[11] Robert Musil Törless iskolaévei (Petra-Szabó Gizella fordítása). Bp.,1980. 186.o.

[12] Surányi László: Szümpózium a nulláról,  in S.L.: Metaaxiomatikai problémák, Typotex, Bp.,1997.http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/NULLA1.htm 2010. december 6.

[13] Surányi László A Gödel-tétel spirituális jelentősége, in S.L.: Metaaxiomatikai problémák, Typotex, Bp.,1997.120.o.;http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/suranyi_godel.html

[14] Mérő László – Ezredvégi beszélgetés, http://www.skicc.hu/ijh/htmlm/cik/8029merm.htm  2010. december 1.

[15] Detlef B Linke: Die Freiheit und das Gehirn, Reinbek, Rowohlt, 2005.177.

[16] u.o.

[17] Detlef Linke: Kunst und Gehirn. Die Eroberung des Unsichtbaren. Reinbek, Rowohlt, 2001. 116.

[18] Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Budapest, Trezor, 2001. 50.o.

[19] uo. 50-51.o.

[20] Georg Spencer-Brown: Laws of Form. Allen & Unwin, London, 1969. 140. o.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: