Tillmann J. A.: Életgyakorlatok •••••••••  Az antik filozófia praxisáról

felsbilder_06_drei_hockende_gestalten

A filozófus iskolája, férfiak, orvosi rendelő: […]

Hiszen nem egészségesen érkeztetek ide…

Epiktétosz 1

A filozófiát a ma közkeletű elképzelések valamiféle teoretikus tevékenységnek tekintik. Ám a filozófia eredendően életvezetési technika, életművészet (ars vitae) – gyakorlat volt. A filozófiatörténészek általában elég kevés figyelmet szentelnek annak a ténynek, hogy az antik filozófia elsősorban életmód. – állapítja meg Pierre Hadot – Inkább filozófiai beszélgetésnek tekintik a filozófiát.”2 Epiktétosz viszont egyértelműen közli: „Az életművészet (= a filozófia) tárgya az egyes ember élete.” (I, 15, 2 ; I, 26, 7). Az antik filozófiai iskolákban ennek az élettechnikának (techné tou biou) teóriáját és gyakorlatát tanították.

A filozófia mint életművészet számára az orvoslás a példakép. – mondja Hannes Böhringer – Az orvoslás éppenséggel a művészet, a filozófia a görög ókorban.”3 A görög ókor római folytatásában is ez a felfogás marad érvényben; Marcus Aurelius görögül írott feljegyzésében így inti magát: „A filozófiához ne úgy térj vissza, mint valami iskolamesterhez, hanem mint (…) beteg a tapaszhoz, vagy a borogatáshoz.” 4

Az antik orvoslás persze valamelyest más volt, mint a mai. „A korabeli orvoslás elsősorban dietétikát és profilaxist jelentett. Vagyis a helyes életmód és gondoskodás, a megelőző védekezés tanát. Az életmód nemcsak a helyes táplálkozást jelentette – mint ahogy ma a diétát értik –, hanem átfogóan – ahogy ma mondanánk: – az individuum helyes viszonyát a környezethez.”5

A filozófia kiindulópontja Epiktétosz szerint művelői számára „az a felismerés, hogy gyöngék és tehetetlenek az életben nélkülözhetetlen dolgokkal kapcsolatban.” (2,11,1) Ahogy a test gyöngeségeivel szemben testgyakorlatok végzésével lehet ellenállóképességre szert tenni, úgy a lélek és szellem is képességei is erősíthetők a filozófia gyakorlása révén.

A gyakorlatokat, az életművészet technikáit nem írták le rendszeres formában; ilyen témájú könyv nem maradt fenn. Ám elszórt utalások nagy számban, számos szerzőnél fellelhetők. Ezek az „élettechnikai” gyakorlatok olyannyira magától értetődő részét képezték a filozófia művelésének és tanításának, hogy fel sem merült a formális vagy szisztematikus leírásának igénye. A gyakorlatok minden iskolában a képzés alapvető részét alkották, ugyanakkor ezeket az egyes tanítók nagy szabadságfokkal variálták. Hadot szerint „…a filozófiát minden iskolában, a szkeptikus kivételével, gyakorlásnak tekintik […] főként morális és egzisztenciális gyakorlatok révén.” 6

Ezekben az iskolákban azokat tekintették filozófusnak, akik gyakorolják magukat a filozófiában. Hasonlóan ahhoz, ahogy buddhisták is csak a gyakorlókat tekintik maguk közé tartozónak. A szellemi gyakorlatokat a testgyakorlatokkal analógnak tekintették. „Ha szokásoddá válik, hogy ilyen edzést folytass – mondja Epiktétosz –, látni fogod, micsoda vállad lesz, micsoda izmaid, micsoda erőd.” (2,18,26).

Elsősorban Pierre Hadot munkásságának köszönhetően vált ismertté, hogy az antik filozófia, az életművészet nap mint nap végzett gyakorlatokból állt.7 Ezeket Hadot spirituális (spirituel) gyakorlatoknak nevezi; könyvének eredeti címében is ezt a kifejezést használja (Exercices spirituels). A gyakorlás görögül aszkészisz; a szó antik filozófiai jelentése azonban mentes mindennemű későbbi jelentésrétegétől: filozófiai gyakorlatok végzését jelenti. Az aszkézis mai jelentése a későantik keresztény szerzetességben alakult ki, egy olyan folyamat során, melyben a filozófiai gyakorlatok szellemi és élettechnikai háttere lassanként elhomályosult, és az aszketikus gyakorlatok egyre inkább a testtel kapcsolatos – többnyire megvonási – eljárásokra szűkült, amihez különféle vallási praxisok (imádságok, mantrák mondása), valamint spirituális és doktrinális értelmezések társultak.

Szellemi gyakorlatok

A filozófia első és legfontosabb toposza az, amely a filozófiai elvek gyakorlati alkalmazásáról szól… – olvasható az Epiktétosz tanításainak sűrítményét képező Kézikönyvecskében.8 A filozófiai könyvek olvasása eredendően nem a teoretikus terrénum művelésére és további kiterjesztésére szolgál, hanem olyasvalami, ami a felhasználásra irányul: „Ha elolvasunk egy A késztetésről című értekezést, nem azért tesszük, hogy lássuk, mit mond a szerző a témáról, hanem azért, hogy helyesen bánjunk késztetéseinkkel. Ha A törekvésről és a hárításról című értekezést olvassuk, azért tesszük, hogy ne vétsük el, amire törekszünk, és ne botoljunk abba, amit hárítunk. Ha A kötelességről címűt, azért, hogy ne feledkezzünk meg társas kapcsolatainkról, ezekben ne ésszerűtlenül, és ne a kötelességeinkkel ellentétes módon cselekedjünk.” (4,4,16)

A felszabadított rabszolgából filozófussá vált Epiktétosz abban különbözik az életművészet más antik mestereitől, hogy a lélekvezetés legegyszerűbb, legmarkánsabb tanítója volt. Az iskolájában elhangzott Beszélgetésekben kifejezetten nagy számú „technikai” jellegű tanácsai tanítványának, Arrianosznak köszönhetően leírt „jegyzőkönyvekben” maradtak fenn.9 Ezek a tanítások sokoldalú megközelítésekben, példákkal és különféle teoretikus kérdésekkel összefüggésben kerülnek kifejtésre. Epiktétosz mellett Marcus Aurelius az, akinél ezek a technikák áttételesebben, személyesebb vonatkozásokban és az írásművészet magas fokán megformálva jelennek meg.

A filozófiai életművészet két fő forrásának egyikét egy felszabadított görög rabszolga szabad előadásainak és beszélgetéseinek leiratai, a másikat egy nagy műveltségű római arisztokrata – élete utolsó éveiben császár – magánfeljegyzései alkotják.

Gyakorlatok

A gondolatok jönnek és mennek, a szavak akaratlanul is áradnak. A belső beszéd parttalan, szeszélyesen kanyargó és montázsszerűen váltakozó áramlat. Kezelésének többféle technikája alakult ki a különböző kultúrákban.

A jóga a belső beszédet létrejötte forrására, a testre vezeti vissza és hozza azzal mintegy fedésbe. A jógát a görögök, akiknek Alexandrosz révén került a látókörükbe, gümnoszofisztikának nevezték: olyan testgyakorlásnak (gümnasztika) tekintve, amelynek során a rábeszélőművészetet (szofisztika) alkalmazzák.10

A zen-buddhizmus öntechnikái is a jógából erednek, ám praxisára inkább a szótalanítás jellemző; a belső beszéd folyamát kontrollálatlanul hagyják áramlani, elengedik mindaddig, amíg csak áradata el nem apad. A hosszú meditációs ülések erre is szolgálnak.

Nem úgy mint a csend kultúrája – ahogy zent olykor nevezik –, a filozófiai ars vitae a belső beszéd kézben tartására törekszik. Hadot szerint „a filozofikus élet lényegében a belső beszéd uralásában áll.”11 Megállapítása ugyan a sztoikus iskolára vonatkozik, amely e téren a leginkább kidolgozott technikával rendelkezett, de különböző mértékben a többi iskolára is érvényes.

Tartsd észben, hogy ami bennünket zsinóron rángat, az a bensőnkben rejtőzik. Belül van az ékesszólás, belül az élet, belül, hogy úgy mondjam, a voltaképpeni ember.” – jegyzi fel magának Marcus Aurelius (10, 38,1) A belső beszéd kézben tartása a feltétele a filozófia gyakorlásának, ahogy további elsajátításának is. A gyakorlás folyamatos: „Ahogy a szofisztikus kérdésekre gyakoroljuk a választ – mondja Epiktétosz –, úgy kell nap mint nap gyakorlatokat végeznünk képzeteink kezelése terén…” (3.8.1) A feladat nem más, mint „önmagad tanítójává és tanítványává lenni” (4, 6, 11). Ennek érdekében „képesnek kell lennünk arra, hogy önmagunkkal társalogjunk, hogy ne legyen szükségünk másokra, hogy ne legyenek kétségeink életformánkat illetően.” (3,13,7)

A feladat korántsem egyszerű. Hadot szerint e célt csak a belső beszéd kezelésének mesterfokára jutott filozófusok képesek elérni. „De ennek az állapotnak az elérése állandó küzdelem, mivel ez végső soron pontosan nem tartható fenn folyamatosan. (…) Szegény Marcus Aurelius is kénytelen egyik oldalt a másik után írni, hogy képes legyen azt a belső állapotot elérni, amiben normaliter van.”12 Ezért is ajánlja Epiktétosz a tanítványainak, hogy minden olyan helyzetet, ami alkalmas rá, kivált az egyedüllét, használják erre: „Beszélgess önmagaddal, eddzed a képzeteidet, dolgozz az alapfogalmaidon!” (4,4,26)

Milyen gyakorlat vezet ehhez?

Ezt a kérdést Epiktétosz teszi fel tanítványai nevében, és választ is ad rá: „Először is a legelső és legfontosabb, amely ott van úgyszólván mindjárt a bejáratnál: amikor vonzalmat érzel valami iránt, ne úgy tekints rá, mint amit el sem veszíthetsz, hanem olyasfajta dologként, amilyen egy cserépfazék vagy egy kristálypohár.” (3,23,84) A bejárat itt a filozófia iskolába való bevezetés, egyszersmind a gyakorlás bejáratódásának kezdete. A „bejáratnál” e mellett még további gyakorlatok sora várja a tanítványokat:

A kezdők számára elsőként a figyelemgyakorlatok. Az edzésekre a hétköznapi környezet érdeklődést felkeltő tárgyai adnak alkalmat: elsőként a korabeli nyilvános médiumok, a feliratok és sírfeliratok ignorálása. Nyomatékos tanács volt továbbá a nyitott ajtók, ablakok által kínált lehetőségek elkerülése, mert úgy vélték, nincs különbség aközt, hogy valaki benéz vagy bemegy egy házba.

A figyelemgyakorlatok célja nem valamiféle világgal szembeni közömbösség létrehozása, hanem egy lebegő érdeklődés kialakítása volt.13A gyakorlás a figyelem kézben tartására, a félrevivő, elhárítandó késztetések elkerülésére és a figyelem fókuszálására szolgált. „Akkor hát lehetséges, hogy minden tévedéstől mentesek legyünk? – teszi fel a kérdést Epiktétosz – Nem, ez képtelenség; ám az lehetséges, hogy állandóan figyeljünk arra, hogy ne kövessünk el hibát. Meg kell elégednünk azzal, hogy ha figyelmünk sohasem lankad, legalább néhány hibát elkerülünk.” (4,12,19)

Az állandó figyelem az éber jelenlét, az elővigyázatosság ( proszokhé = vigyázat) alapja. Körültekintő, folytonos figyelem ez, ami éppúgy irányul a környezetre, mint a saját test és lélek rezdüléseire. Vizsgálatnak alá nem vetett életet nem érdemes élni.”14 – mondja Szókratész Védőbeszédében. Ez a gyakran hivatkozott kijelentés az antik életfilozófia alapelve; Epiktétosz is idézi (1,26,18).

A vizsgálat itt az önnön állapot reflexiója, az önreflexió – önismeret; az önismeret folytonossága pedig feltételezi a folyamatos önvizsgálatot is. Az önmegfigyelés a testi-lelki/szellemi állapot folyamatos szkennelését jelenti. Különösen érvényes ez az öntudat centrumára, a „lélek fellegvárára”, a vezérlő lélekrészre (hegemon): „a filozófiának éppen az az alapelve, hogy az ember figyeli saját vezérlő lélekrészének állapotát!” (1,26,15) Ennek megfelelő állapota elengedhetetlen feltétele annak, hogy az ember kézben tarthassa önmagát.

A filozófiai lélekvezetés, az iskolákban gyakorolt pszichagógika módszeres és fokozatos. A tanító tisztában van a folyamat nehézségeivel: „Kezdd a legkisebb dolgoknál! – tanácsolja Epiktétosz – Kiömlik az olaj, ellopják a borodat. Gondolj arra: ‘Ez az ára az indulatmentességnek, a zavartalan nyugalomnak!’” (KK, 12, 2)15

A gyakorlás kezdetben meghatározott periódusokra vonatkozik, célja egy-egy hiba elkerülése. (Így az élvezetek, vagy harag nélkül eltöltött napok, előbb egy, aztán egyre több napon keresztül történő növelése.) A későbbiekben ehhez továbbiak társulnak; céljuk a különböző helyzetek, találkozások és élmények kapcsán adódó magatartás begyakorlása. (E tervszerű kondicionálások körébe tartozott valamilyen vágyott tárgy, hely felkeresése – és a lemondás róla; a reprezentációkkal szembeni közömbösség; a havonta pár nap szegénységben, egyszerű táplálék mellett töltött idő stb.)

Az élethelyzetek sokfélesége a gyakorlás során megoldandó és megoldható feladat. Ez elemzésük és összetevőiek tekintetbevétele, majd feladatsorokká rendezése révén történik.16 Marcus Aurelius „tartsd észben azt is, hogy minden kötelességünk különálló, megszámlálható összetevők összessége. Ezekre a részteljesítményekre ügyelj, és háborgás nélkül, (…) módszeresen végezd az előtted álló feladatokat.” (6, 26,1)

A gyakorlásban való előrehaladás pedig örömteli:„…ha nem kavarnak föl olyan dolgok, amelyek korábban fölkavartak, vagy legalábbis nem olyan mértékben kavartak föl, mint korábban, akkor képes leszel rá, hogy minden nap ünnepelj; ma azért, mert ebben a dologban helyesen cselekedtél, holnap azért, mert egy másikban.” (4,4,46)

Megfigyelés

A tanítás nagyfokú ön- és emberismereten alapul. Az utóbbi elmélyítése is része volt a képzésnek: „… megfigyelem az embereket, hogy mit mondanak, hogy mi mozgatja őket, és ezt nem rosszindulatból teszem, és nem is azért, hogy megrójam vagy kinevessem őket, hanem önmagamat figyelem, vajon én is elkövetem-e ugyanazt a hibát.” (4,4,7)

A későbbiekben az önmegfigyelés gyakorlatához egy további technika társul, ami majd a kereszténységben válik széleskörű gyakorlattá: az önmegfigyelés kiterjesztése önmagunknak mások által való megfigyeltetésére.17 A kölcsönös ellenőrzésre már Epiktétosz is felhív, jóllehet nála ez kevésbé a viselkedésre vonatkozik: „Értsd meg a nézeteimet, mutasd meg a sajátjaidat, és utána mondd, hogy találkoztál velem. Ellenőrizzük egymást!” (3,9,13)

Határozottabb formában és konkrét tanácsként Galénosznál jelenik meg, aki nemcsak orvos volt, hanem sztoikus filozófiai képzettséggel bírt, továbbá – hatalmas, fennmaradt életműve alapján – számos területen rendelkezett jártassággal. A korabeli orvoslás az egész embert vizsgálta; a szenvedélyek kitörését a testi bajokhoz hasonlónak és kezelendőnek tartotta. Ezért is tekintette Galénosz a filozófiai ön-képzés eszménye jegyében az én-technikák gyakorlását az egész életen át végzendő feladatnak.18 Ezen túlmenően azt tanácsolta, hogy szenvedélyeink (ön)diagnózisát osszuk meg másokkal, méghozzá olyan idősebb, jó és nemes emberrel, aki már megszabadult ezektől a szenvedélyektől.19 Sőt még azt is javasolta, hogy kérjünk meg másokat arra, hogy figyeljen meg bennünket és eltévelyedésünk esetén tudassa azt velünk.20 (A másra – barátra, mesterre, lelkivezetőre, apátra – kiterjesztett önmegfigyelés az önismeret tökéletesítése, az önmegtévesztés elkerülése érdekében jött létre. Később azonban, főként a kereszténységben a vezérlő lélekrész, mintegy a „felettes én” részleges kihelyezése is vezetett.)

A filozófiai iskolákban a tanítványok feladatul kapták, hogy meghatározott periódusokat, növekvő számú napokat, heteket tűzzenek ki vágyaik, indulataik eredményes kezelésére. „Első lépésként őrizd meg nyugalmadat – tanítja Epiktétosz –, és tartsd számon a napokat, amikor nem éreztél haragot! Ha harminc nap telik el haragvás nélkül, mutass be áldozatot az istennek!” (2,18,13-14)

Az indulatmentesség (ataraxia), a nyugodt és derűs lélekállapot elérése önmagában is jó, de az indulatok kezelésének technikája elsőül a fölösleges és félrevezető felindulások elhárítására szolgál. „Ha felindulsz, figyeld meg, nemcsak az történik, hogy ez a hitvány érzés hatalmába kerít, hanem az indulat habitusát is növeled magadban, mintha a tüzet táplálnád rőzsével. (2,18,5) Ennek elkerülésére először a történés, a folyamat tekintetbevételét, a (nyelvi) képzelet reflexióját ajánlja: „ne engedd, hogy átvegye fölötted az irányítást azáltal, hogy élénk színekkel ecseteli, mi fog történni! Ha ezt hagyod, hatalmába kerít, és arra rángat, amerre csak akar.” (2,18,25) Megoldásként azt tanácsolja: „Inkább hozz elő és állíts szembe vele egy helyes és nemes képzetet, ezt az alantast pedig vesd el!” (2,18,25) Ennek érdekében – s ez már általános érvényű tanítás – „Olyan nézeteket keress, amelyek egybehangzanak e követelményekkel, melyek arra késztetnek, hogy könnyedén ellent tud állni azoknak a dolgoknak, amelyek hajlamosak megvezetni és legyőzni az embert!” (3.7.22.)

Az ilyen nézetek memorizálását, megszívlelését nemcsak sztoikusok, hanem Epikurosz levelei is szorgalmazzák.

Kezük ügyében tartják

A különféle élethelyzetek kezelésére, a megfelelő szellemi diszpozíció és magatartás kialakítására az elsajátított segédgondolatok, kézre álló gondolatformulák, továbbá heroikus példák szolgáltak.21 Az emlékezet segítésére az ezekből összeállított kisebb gyűjtemények álltak rendelkezésre, amelyeket kézikönyvek formájában hordtak maguknál.22 Ennek az élettechnikának az alkalmazását az iskolákban gyakorolt retrait, kinek-kinek az önmagába való visszavonulási képessége tette lehetővé. A feladat az volt, hogy az adott magatartásra való formulát mindig a visszavonulás és megfontolás rövid, gyors aktusa során jelenvalóvá tenni”.23„Elveid rövidek és elemiek legyenek – jegyzi fel Marcus Aurelius –, fölidézésük is legyen elegendő ahhoz, hogy elhárítsa és elűzze minden gondodat, és már ne bosszankodj azokon a dolgokon, amikhez visszatérsz.” (4,3,1-2 3)

Ennek alapjául az a belátás szolgált, hogy a gyakorló bármikor képes visszavonulni a világtól. „Az emberek a visszavonultságot szokták keresni – írja Marcus Aurelius –: falun, tengerparton, hegyekben. [Te magad is erősen szoktál vágyni effélére.] Ám ez a lehető leginkább a laikusokra jellemző viselkedés, hiszen amikor csak akarod, visszavonulhatsz önmagadba. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul nem vonulhat vissza, mint a saját lelkébe…(4,3,1-2)

Úgy tartották, hogy a visszavonulásra bármilyen szituációban képesnek kell lenni. Epiktétosz szerint „Minden helyzetben legyen rá gondod, hogy önmagad felé fordulj, és megvizsgáld, milyen képességgel rendelkezel, amellyel kezelni tudod az adott helyzetet. Ha szép fiút vagy lányt pillantasz meg, megtalálod magadban a velük szemben tanúsítandó önmegtartóztatást. Ha fáradság vár rád, megtalálod a kitartást. Ha szidalmaznak, megtalálod a béketűrést. És ha ezt begyakorlod, képzeteid nem fognak elragadni.” (KK,10)

A helyzetek kezelésére nemcsak rövid segély-gondolatak, hanem hosszabb, előzetesen gyakorolt (premeditált) elgondolások is rendelkezésre álltak. Marcus Aurelius magának hármat jegyzett fel: „Ez a három tétel kell, hogy a kezed ügyében legyen. Arra vonatkozóan, amit teszel: ne találomra tedd, (…) Másodszor: gondold végig, miféle lény mindegyikünk a fogantatásától addig a pillanatig, amikor lélekkel lesz felruházva (…) Harmadszor: ha [hirtelen] a magasba emelkedve fölülről néznéd az emberek ügyleteit és ezek sokféleségét, mennyire semmibe vennéd az egészet…” (XII, 24, 1-3)

Az utóbbi, a nézőpont magasba emelése is az elsajátítandó gyakorlatokhoz tartozott. A „lélek röpte” gyakorlása során előbb a madártávlatig, majd fokozatosan egészen az égitestekig kellett emelkedni és onnan szemlélődni. A szemléletváltás gyakorlása folytán el lehetett jutni addig, hogy a gyakorló képes legyen „úgy az egyes személyt, mind a közösséget az univerzális természet nézőpontjáról szemlélni”.24

A „fentről vetett pillantás”, a „lélek felemelkedése” néven számon tartott gyakorlat „haladott” fokáról Platón így ír a Theaithétoszban: „aki a ‘filozófiában tölti az életét’ annak „csak a teste lakozik a városban, míg gondolatai mindezt kicsire és semmire tartják, megvetik, és szárnyalnak mindenfelé – Pindarosz szavaival élve –: ‘a föld mélyén’ és a felszínt geometrizálva, ‘az ég hátán’ az eget és a csillagokat vizsgálva, s minden létező természetét mindenfelől egészében és teljességében kutatván, s nem leereszkedvén ahhoz, ami ott van a közelben.”25

A lélek röptéről számos szerző, Seneca, Alexandriai Philon és mások is beszámolnak.26 Ezek gyakorlása során „egyúttal egy gyakorlati fizikát is feltaláltak, ami a képzelet olyan gyakorlataként értelmeződik, amely áthatol az univerzum végtelen terein. Az univerzum e megélt fizikája (…) arra szolgál, hogy lelki nagyságra tegyenek szert, (…) hogy megtanulják semmibe venni az emberi dolgokat és belső nyugalmat érjenek el.”27

Ez a kozmikus kontempláció nem utolsó sorban a meghalás meditálására is szolgált; elővételezte a léleknek az élet végeztével az univerzumba való visszatértét.

Alkalmazható-e az ars vitae?

A kérdés, ami az antik praxis kapcsán ma mindennemű történeti és egyéb vonatkozása mellett felvetődik: az alkalmazhatósága.

Gyakorolható-e manapság az antik filozófiai életművészet, amelynek „tárgya az egyes ember élete”?28 A kérdésre nem adható egyértelműen igenlő vagy tagadó válasz, mivel maradéktalan megvalósítása több tényező folytán is problematikus, míg semmi sem akadályozza számos elemének az életünk részévé tételét.

Az eltérő életfeltételek és élethelyzetek ellenére tanácsainak követése és technikáinak alkalmazása nem lehetetlen. Gyakorlásának nem is annyira praktikus, mint inkább szellemi akadályai vannak: a mai ismeretek, tudások és hitek különbözése nem teszi lehetővé gondolkodás és cselekvés olyan koherens szemléletét, amivel egykori gyakorlói rendelkeztek, akik a kozmikus rendezettség bizonyosságának tudatában éltek.

A modernitás évszázadainak tudományos felismerései – a fiziológiától az antropológián át a pszichológiáig menően – alapvetően megváltoztatták az emberről, a test-lélek-szellem kapcsolatról alkotott antik, és jórészt a középkor kereszténységében is továbbélő felfogást. Ez a koncepció, jóllehet különféle módokon és variációkban, de viszonyukat eredendő szétválasztottságban gondolta el. Számunkra viszont összetartozásuk, szoros szövedékük evidencia.

Hasonló mértékű eltérés van az ember léthelyzetének és kozmikus környezetének elgondolása tekintetében is. Az univerzális isteni rend és providencia különféle ókori és középkori koncepcióihoz képest a modern kozmológiai tudás és a kontingencia tapasztalata meghatározó. E tekintetben a zsidó-keresztény kultúra körében még a vallásos, ill. a vallástalan elgondolások sem annyira eltérőek, léven hogy az istenfogalom Auschwitz után (Hans Jonas) az isteni előrelátás és gondviselés fogalmait is más megvilágításban láttatja.29

Mindez nem pusztán a filozófiai életművészet „spekulatív” horizontjának értelmezését érinti, hanem sok esetben a gyakorlatok mellett felhozott érveket, valamint a gyakorlás elemeit érintő érvelés logikai koherenciáját is. Ám egy megbillent és irányzékát vesztett világban szólnak mellette érvek. Magánérdekűek és közhasznúak egyaránt. Ezt valamelyest az ezredforduló óta tapasztalható konjukturája is jelzi – úgy a filozófián belül, mint pedig diskurzusain kívül, ahol számtalan tanácsadó kiadvány terjeszti szimplifikált változatait.30

Bár az antik filozófiai könyvek olvasása nem jelenti feltétlenül a filozófia gyakorlását is, mivel az „az életet más dolgok teszik ki, nem a könyvek”, de Epiktétosz azt is állítja, hogy a „könyvek olvasása kétségtelenül olyasmi, ami felkészít a helyes életmódra” (4,4,11). Továbbá azt is tanácsolja: „folytass tanulmányokat, beszélgess önmagaddal, foglald írásba ezeket a dolgokat, olvass, hallgass előadásokat, készítsd föl magad.” (4,4,29)

Nem utolsó sorban ennek köszönhető, hogy – ha nem is a megélt gyakorlatként, de – jelen volt az elmúlt évszázadok gondolkodásában, és jelen van ma is. A filozófiában éppúgy, mint azon kívül – amint azt Erdély Miklós Mondolat című költeménye példás tömörséggel mutatja:

Ha kétfelé mereszted szemed: az egyre kisebbre és a beláthatatlan

nagyra, akkor belátod, hogy ugyanazt látod, és eltűnik napi bánatod.31

MEGJELENT: LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2016. 26 (09-10)

COPYRIGHT Tillmann J. A.

•••

1Beszélgetések 3,23,30, in Epiktétosz összes művei (Steiger Kornél fordítása), Gondolat, Budapest, 2014.

2Pierre Hadot: A filozófia mint életforma, Műhely 2001/5.; http://www.c3.hu/~tillmann/egyebek/arsvitae/hadot.html

3Hannes Böhringer: Életművészet, in Szinte semmi, Balassi, Bp., 2006. 48.o.; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_szintesemmi/06_eletmuveszet.html

4Marcus Aurelius elmélkedései V.9, Atlantisz, Budapest, 2016.

5 Hannes Böhringer uo.

6uo.

7Pierre Hadot: Philosophie als Lebensform, Gatza, Berlin, 1991. (az előbbivel nagyrészt azonos magyar kiadásában [A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia, Kairosz, Bp., 2010.] nem kapott helyet ez a fejezet.) 127.o.

8 Kézikönyv (KK) 52, in Epiktétosz összes művei (Steiger Kornél fordítása) Gondolat, Budapest, 2014.

9 Steiger Kornél: A sztoikus etika és Epiktétosz lélekterápiája, in Epiktétosz összes művei (Steiger Kornél fordítása), Gondolat, Budapest, 2014.

10 Ld. Nacsinák Gergely András: Jóga a középkori Európában? Kairosz, Bp., 2010.

11 Pierre Hadot: Die innere Burg. Anleitung zu einer Lektüre Marcus Aurels, Eichborn, Frankfurt, 1997.82. o.

12 Pierre Hadot: The present alone is our happiness: conversations with Jeannie Carlier and Arnold I. Davidson, Stanford U.P., 2009. 120.o.

13 Ehhez hasonló lebegő figyelmet javasolt Freud is a terapeutának a pszichoanalízis során.

14 Platón: Szókratész védőbeszéde 38a

15 Kézikönyv (KK), in Epiktétosz összes művei (Steiger Kornél fordítása) Gondolat, Budapest, 2014.

16 Hasonlóan a zen harcművészethez, vö. Taisen Deshimaru: Zen és a harcművészetek, Farkas Lőrincz Imre Könyvkiadó, 1994.; http://terebess.hu/zen//mesterek/ZenHarcmuv.pdf

17 Hadot szerint„..továbbfejlődik a szerzetességben, ahol újra megtalálhatjuk a sztoikus vagy platonikus gyakorlatokat (az önmagunkra figyelés gyakorlatait [proszokhé], a meditációs gyakorlatokat, a lelkiismeretvizsgálat gyakorlatait, a meghalás gyakorlatait)”. Pierre Hadot: A filozófia mint életforma i. k.

18 „For each of us needs almost a lifetime of training to become a perfect man (…) But just as we exercise our horses and dogs in the practice of obedience, we must also cultivate obedience in our soul.” Galen: On the Passions and Errors of the Soul, Ohio State University Press, 1963. 46.

19 „First, we must not leave the diagnosis of these passions to ourselves but we must entrust it to others; second, we must not leave this task to anyone at all but to older men w h o are commonly considered to be good and noble men to whom we ourselves have given fullap­ proval because, on many occasions, we have found them free from these passions” Galen i.m. 48.

20Moreover, while we are novices in all these matters, we must ask others to watch over us and inform us of any error into which we fall; later on, let us, without our tutors’ help, keep watch over our­ selves and be on our guard in order. Galen i.m. 49.

21Ilyenek Diogenész Laertiosznál olvashatók: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz könyvben. I‑II. Budapest, Jel Kiadó, 2005; 2007.

22 Görög prokheiron; latin promptus, in promptu, ad manum

23Paul Rabbow: Seelenführung. Methodik der Exerzitien in der Antike, Kösel, München, 1954. 93.

24Pierre Hadot: Philosophie als Lebensform, i.k., 127.o.

25Platón: Theaithétosz. (ford. Bárány István), Atlantisz, Bp., 2000. 173/d-e

26Seneca: Up above there are vast spaces, which the mind is allowed to enter and occupy, provided that it takes scarcely anything of the body with it, that it wipes away any uncleanness, and that it soars upward unencumbered, nimble, and self-reliant. (12) When it has reached those regions, it finds nourishment, it grows, and, as though freed from its chains, it returns to its origin. It has this proof of its own divinity, that it takes delight in the divine and enjoys it not as someone else’s possession but as its own. For confidently it watches the settings and risings of the stars, and their differing but harmonious paths; it observes where each star first reveals its light to earth, where its zenith [the highest part of its course] is, to what point it descends.9 As a fascinated spectator, it examines and inquires into each detail. (13) And why should it not inquire? It knows this all relates to itself. Natural Questiones, Book 1 (7), University of Chicago Press, 2010. 138.o.

Philon: „a bölcsesség követői (…) testükkel vannak idelent a földön, lelküknek azonban szárnyat kölcsönöznek, hogy felemelkedjenek az égbe”, kerülik „az érintkezést a gyakorlati élet embereivel, s utálják a helyeket, ahol azok összejárnak, a tanácskozásokat, az agórát és egyáltalán minden gyűlést.De mutatione Nominum II, 44 p. 279 M. (idézi Joachim Ritter: Szubjektivitás, 87.)

Metrodórosz: „Emlékezz arra, hogy bár halandónak születtél, tehát meghatározott ideig tart az életed, a természet elgondolása révén a dolgok örökkévalóságáig és végtelenségégig emelkedtél, és láttál mindent, ami volt és mindent, ami lesz.”idézi Hadot: Önkultúra fej. 300.o.

27Pierre Hadot i.m. 128.

28 Epiktétosz 1, 26, 7.

29Hans Jonas: Az istenfogalom Auschwitz után. 2000, 1996/8.; Tillmann J. A.: Hans Jonasról. Mérleg 2005/4; https://filoszofia.wordpress.com/

30 Az előbbiekre pl. William B. Irvine: A Guide to the Good Life. The Ancient Art of Stoic Joy, Oxford U.P., 2009.; Lou Marinoff: Philosophical Practice, Academic Press, 2002.; Stephens, William O.: Marcus Aurelius. A Guide for the Perplexed. Continuum IPG, 2012.; Donald Robertson: Stoicism and the Art of Happiness: Teach Yourself, 2013.

Az utóbbiakra pl. Keith Seddon: A Guide to Stoic Living. A Practical Course on Finding Inner Peace, Lulu, 2007.; Seneca – Praktische Philosophie für Manager, Gabler, Wiesbaden, 2002.

31 Erdély Miklós: második kötet, Párizs-Bécs-Budapest, 1991.

Reklámok

%d blogger ezt kedveli: